Az igazi otthon
Egy
törött lábú, kopott hokedli áll a tornác kornyadozó léckapuja előtt.
Egyik lába rövidebb a többinél, ezért egy nagyobb gurgulyakővel – így
hívják felénk a patakból szedett kerek köveket – van aládúcolva. A
megszámlálhatatlan apró lyukat azonban, melyet a „szúbogár” fúrt
magának, aligha lehet már befoldani. Maga az ámbitus igen szép, henger
alakú kőoszlopai fehérre meszeltek, s a földről szőlő kúszik egészen a
tetőig, árnyékot vetve a ház falára. Az öreg szőlőtőke erős, makacsul
kapaszkodik a régi földbe. Vastag, akárcsak az a férfikar, mely jó ötven
éve földbe tette… s amely maga is ott nyugszik már, közel annyi éve.
Nincs, ki szépen megmetszené, vesszei szabadon törnek az ég felé, a régi
tetőcserepeket használva mankóként. A zabolázatlan kacsok megtapadnak a
fehér kőoszlopokon, s ahol a meszelés már föltáskásodott, bizony
könyörtelenül letúrják azt. Ezeken az apró sebeken látni az oszlop
korát, a meszelés rétegei, mint évgyűrűk sorakoznak egymáson. Ahogyan a
szőlő teret hódít magának az öreg házon, úgy tárul szemünk elé az élet
múlásának lassan hömpölygő folyama. Ezt a folyamot minden reggel két
öreg kéz táplálja. A szőlő előtt, a kövekből rakott járda mellett
található a kerekeskút. Ennek korát nehéz volna megjósolni. Ha kinyitja
az ember a lécből ácsolt ajtaját, megdöbbentő látvánnyal találkozhat. Az
egykor vaskos tölgyfacsőrlőbe a sokat csévélt lánc olyannyira belemarta
fogait, hogy a roppant gerendadarab mára egyik felén felére
vékonyodott. Az idő vasfoga… lassan elmetszi az erős fát. Elmetszi, ha
hajtják. Ugyanaz a két kéz hajtja, mely a hokedlira helyezi minden
Áldott reggel a fehér, zománcos lavórt, majd felönti a frissen húzott
kútvízzel. Amint az elengedett alumíniumvödör imbolygása megáll a lánc
végén, a víztükör is kisimul a lavórban, melynek peremére két ráncos,
öreg kéz támaszkodik. Így már egészen jól látni a vízre festett képet.
Így csak Isten képes festeni, ecset és paletta nélkül, elég neki a
napsugár, mely megcsillan a vízen, majd visszatükröződik az emberi
orcáról és már kész is a mű. Ennyi volna hát az ember, Isten alkotása…
puszta illúzió? Akkor mit ember a „birtokának” hisz, az valóban az övé
volna? Föld, ház, otthon, állat, növény, gyermek? Hol van az ember és
hol van Isten? Hol van otthonuk?
A
lavórban egy öreg anyóka arcképe rajzolódik ki. Arcát mély barázdák
szelik, szemét szürke fátyolréteg borítja. Nem igen lát már rendesen, de
hiszen minek is látna. Kilencven év alatt kezei megtanulták útjukat.
Így tűzi kontyba az udvaron hosszú, ősz haját reggelente, így mosdik meg
a hideg kútvízben, törli orcáját kérges vászontörölközőbe. Mikor végez,
a vizet a szőlő tövéhez önti. Itt született, ebben a házban, s ennek
ajtaján fog utószor elindulni. A tornác végében ott az ajtó, kifelé, az
utca felé. A méter magas töltésre azonban kívülről nem vezet lépcső.
Ezen az ajtón át ember csak egyszer hagyja el a házat… utoljára.
Ez
a ház az anyóka otthona. Ez a ház ha mesélni tudna! Elmondaná, miért ül
délutánokon át az anyóka a kemencepadkán egyetlen olvasóval a kezében,
elmondaná, amire az idős asszony már nem lenne képes, életének
történetét.
Kilencen
voltak testvérek, s ő volt a legidősebb. Minthogy sokan voltak, igen
hamar, tizenhat évesen kellett férjhez mennie, s elhagynia a
szülőházat. Még gyerek sem volt, s máris asszony lett. Pedig nem akarta ő
még, de megértette édesanyja szavát… így volt a legjobb. Noha férjurát
igen nagyon szerette, annak családjánál sosem szokott meg igazán. Nem
értették őt, s ő sem értette emezeket. Amit otthon eképpen tanult, azt
itt másképpen kellett, amit otthon eképpen szerettek, azt itt aképpen
szerették. Akkoriban női munkában a gazdasszony döntött a háznál, amely
tisztséget anyósa látta el. Így ő osztotta be a fiatalok pénzét, idejét,
munkáját… s ha valaki nem illett a „rendbe”, azzal bizony igen mostohán
bántak. Nem volt boldog új otthonában, idegennek érzete magát, s annak
is tartották. Nem kímélték a munkában, legalább annyi haszon legyen
rajta. Panaszkodnia nem volt kinek. Egy szobában aludtak az öregekkel,
mind külön-külön ágyban. Szégyellte bánatát, még férjének sem merte
elmondani. A házassága első két évében elkerülte a gyermekáldás. Mikor
aztán áldott állapotba került, minden megváltozott. Majd’ ugyanannyi
munkát végzett, mégis érezte, ez az állapot valami egészen más… s
valóban más volt. Kislánya születése után végre igazán boldog lehetett.
Külön ágyat kapott, hatalmas sátorlepedővel, melyet még édesanyjával
együtt hímeztek egykor. Ebben a szentélyben végre kiteljesedhetett.
Férje is érezte a változást s az első csöppséget csakhamar második
követte, egy eleven kisfiú. A boldogság azonban nem tarthatott sokáig. A
háború kitörte után férjét és apósát elvitték katonának. A ház gazda
nélkül maradt, ő pedig ismét egyedül. Nehéz évek jöttek. A gazdaság
megérezte a férfierő hiányát. Anyósa férfiként dolgozott, meghazudtolva
asszonyi teljesítőképességét, s ezt várta el tőle is. A roppant
erőfeszítéseknek köszönhetően a gazdaság fennmaradt, élelem
akadt bőségesen. Hanem ’44 telén falujukat is elérte a front. Amivel
többjük volt, mint más családnak, annyival jutott több a szenvedésből
is. Az orosz katonák elől a szomszéd család portáján bújtak el a férfiak
s a fiatal asszonyok. A házakban csak az idősebb asszonyok maradtak. Az
élelmet a gyerekekkel küldték le az elbújtaknak. Egy nagy trágyadomb
alatt volt a búvóhely kialakítva. Innen surrant egy-egy gyerek a
kenyérért, melyet titokban félretettek, eldugtak az asszonyok. Így
történt ez azon az estén is.
Egy
szénaboglyába rejtették el az asszonyok a kenyereket, s mikor nem volt
mozgás az udvaron, egy-egy gyerek kiosont és megragadott egy kenyeret.
Aznap este azonban máshogy történt, és az egy életre nyomott hagyott az
emberekben… s ha ma a szürke fátyol mögül könnycseppek indulnak, hát oka
van annak. Éppen az a kislány volt soron, az ki édesanyjának megváltója
volt, az ki a földre szabott életben a fényt elhozta… most nem bírta el
„Krisztus testét”, félelmében elejtette a kenyeret… éppen egy heverő
katona mellé, ki riadtában… lőtt… s a fényhozó holtan rogyott össze. A
gyermekét váró anya teste a lövés hallatán görcsbeugrott, zokogva tépte
volna fel rejteke ajtaját, ha nem fogják meg erős karok. Abban a
pillanatban a föld alatt nagyobb erők csaptak össze a világgal, mit
fölötte… egy őrjöngő anya eszét vesztett, reménytelen tusát vívja
életüket féltő társaival… szeméből eltűnt az emberi lét, helyén valami
túlvilági erő tüze lengett, karjában az izmok és idegek emberfeletti
energiákat mozdítottak meg… nem lehet ezt leírni jobban… ott, akkor
örökre elveszett valami. Mit Isten adott, az ember elvette.
A
megtört asszony nem merte, nem tudta megírni e borzalmat férjének. El
akarta mondani, várta a pillanatot, hogy átölhesse urát, hogy kisírhassa
magát végre másik felének vállán… csak várta és várta. A pillanat nem
jött el. A front elvonult, s nem tért vissza apósa és hitvese sem. Kósza
hírek érkeztek, volt, hogy halálukról, volt, hogy fogságba esésükről.
Nem ők voltak az egyetlen elmaradtak… öccsei közül ketten is odavesztek.
A két asszony magára maradt az egyetlen gyermekkel. Mi tegnap még jól
működő gazdaság volt, mára semmivé lett. Ki tegnap még boldog édesanya,
szerető feleség volt, mára gyászoló özveggyé lett…
A
fiatal asszony visszatért az atyai házhoz. Mennyire más volt
most ez az otthon… mi egykor boldog gyermekkornak adott helyet, most egy
megtépázott asszony menedéke lett. Idővel a sebek gyógyulni kezdtek, s
lassan-lassan visszaállt az élet rendje. Az idősödő édesapa értette a
gazdálkodást, s hamar a település jobb módú parasztjai közé tartozott a
család. A fiatalasszony a munkába temetkezett. Hiába a sanyarú sors, még
mindig szép volt, s jó családban élt… akadtak lassan udvarlói is.
Akadtak volna, azonban hallani sem akart senki felől… sorra utasította
el az érdeklődőket. Egy efféle faluban azonban ez nem járhatott
megtorlatlanul. Hamar el is terjedt, hogy „ennek és ennek” a szeretője,
azért nem akar újra házasodni. Azonban nem foglalkozott a
pletykákkal, némán és üresen tűrte a szóbeszédet… nem volt már ereje,
azt elhasználta örökre.
Egy
reggelen váratlan vendég érkezett. Mikor meglátta, kábultan rogyott a
földre. Ő volt az, igen, visszatért a férfi, az egyetlen ember a
világon, aki… hitte, remélte. De ez a férfi már nem az volt. Öt éven át
várta a fogságban a pillanatot, hogy átölelhesse kedvesét, magához
szoríthassa gyermekeit… és most itt áll, némán, szigorúan nézve
feleségére. Nem itt kereste először, hanem régi otthonukban. Anyjától
értesült gyermeke haláláról, és a szóbeszédről, felesége hűtlenségéről…
Mi öt évig gyűlt benne, egyszerre tompán elsüllyedt valahol, és soha nem
tért vissza többé. „Itt maradsz?” – ennyit kérdezett csupán. „Itt.” –
ennyi volt a válasz. A tűz mely két embert eggyé olvaszt és az egekbe
emel, egyetlen lángcsóva nélkül szürke hamuvá vált… s két ember szívét
fekete korom fedte el… örökre. Mit Isten egymásnak alkotott, az ember
elválasztotta egymástól.
Maradt
hát apja házánál, annak gazdaságában… még két évig. Akkorra a gazda a
falu első parasztjai közé tartozott. Ügyesen gazdálkodott, jó földeket
vett, jól vetett és jól aratott… szépen gyarapította birtokát. Egy napon
aztán a tulajdon, mi elébb helyezte őket a többi családnál, mélyebbre
taszította őket mindenkinél. Az emberiség félelmetes dolgokra képes
önmaga ellen. A megbecsült gazdából kulák lett, elvették mindenét,
földjét, házát, állatait… minden tulajdonát. A gazda nem bírta
ezt a terhet… önnön kezével vetett véget életének. Mit Isten
segítségével megteremtettek, az ember könyörtelenül lerombolta.
Az
asszony és testvére beálltak a TSZ-be, kis idő múlva szolgálati lakást
kaptak. Közben családot alapított gyermeke is, megszülettek unokái, mára
dédunokái. Az idő elrepült. Unokái külföldre költöztek, elhagyták
szülőföldjüket. Eleinte még vissza-visszatértek, aztán lassan ez is
elmaradt. Időközben eltemette fiát, ki elintézte a rendszerváltozás
után, hogy édesanyja visszakaphassa régi otthonát. Az otthont, ahol
családba született, az otthont, melyben egyedül maradt.
Egy törött lábú hokedli áll a tornác előtt. Rajta lavór, s a
víztükörben egy arc. Nem, nem az emberé, ez az arc Isten otthona. Az
embernek itt e földön nincs tulajdona, de övé minden. Nem azért, hogy
birtokolja, hanem hogy ápolja, gondozza mit az Égtől kapott. Az
otthonotokat ne keressétek rajtatok kívül… az otthon belül van. Amíg
élünk, Isten otthon van mindünkben… Ő a mi örökségünk. Ő teremt új
életet férfi és nő által, Ő maga az élet. A házunk, otthonunk
elpusztulhat ezerszer is, de míg Ő bennünk van, addig mindig
újjáépíthetjük. Az ember elhagyhatja Őt, de Ő sosem hagyja el az embert.
Az ember elvehet a másik embertől mindent, de ami belül van, azt sosem
veheti el. Mit adunk gyermekeinknek örökségül? Pont ezt a tudást… az
egyetlent, mi örökkön való.
No comments:
Post a Comment