óh, a szerelem...

kompromisszum és elfogadás a párkapcsolatban.

emberek, nekünk rengeteg rögzült elképzelésünk van. valahol mélyen odabent dédelgetünk normális és teljesen normálatlan gondolatokat, elvárásokat arról, milyen kell, hogy legyen a világ.
saját magunkkal szemben, másokkal szemben, az ideális élettel szemben annyi fura elképzelésünk van, hogy ezek néha meggátolnak abban, hogy lássuk és értékeljük azt, amink van és amink lehet.

illúzióromboló leszek, ha kijelentem: tökéletes kapcsolat nem létezik. rájöttem: az, hogy egyszer majd megismerkedek valakivel, aki minden szempontból ideális társ a számomra, csak álom. mindannyian tökéletlenek vagyunk. emberek. tele hibákkal, furcsaságokkal, és egy csak ránk jellemző személyiséggel.
ahogy én sem vagyok tökéletes, úgy nem várhatom el mástól sem, hogy az legyen.

akkor ki a nagy ő?
minden ember dédelget a lelkében egy elképzelést arról, kicsoda-micsoda számára az Ő. gyerekkoromban szőke hercegről álmodtam, aki romantikus és bátor, később hosszúhajú rockerről, aki merész és kalandokra csábít...
ahogy telt az idő, változtak az elképzeléseim is, mindig épp attól függően, mi hiányzott az életemből, és mi volt az, amit semmi pénzért nem adtam volna. lassan azonban rádöbbentem arra, hogy az élet nem tündérmese, nem fog mr. tökéletes az ölembe hullani.
mindenkinek el kell döntenie, mely tulajdonságokat tartja igazán fontosnak, és melyek mellékesek. így lehet a szőke hercegből kissé pocakos mackó, aki viszont nagyon romantikus, ha kell, bátor, és minden reggel csókkal ébreszt; és így kedvelhetjük meg azt a srácot, aki inkább túrázni jár a hegyekbe, mintsem hangos koncerteken tombolna, viszont van hosszú haja és bakancsa is. 
szóval mindenkinek vannak elvárásai, mígnem jön egy ember, aki elvarázsolja a gyönyörű szemeivel, a gitárjával, vagy épp a intelligenciájával, és valahogy hirtelen feledésbe merül az a sok egyéb elképzelés, amit a tökéletes társról kialakítottunk. néhány dologban egyezik a megálmodott képpel, és ezeket annyira imádjuk benne, hogy az összes többi dologgal, ami esetleg messze van az elképzeléseinktől, nem is foglalkozunk.

mindenkinek vannak hibái. ráadásul ami az egyik ember szemében hibának tűnik, azt egy másik, lehet, észre sem veszi, esetleg még kedvelheti is. egy kissé karcos stílusú férfi az egyik nőnek bunkó, a másiknak velejéig szexi. egy szeleburdi, cserfes nő az egyik férfi számára idegesítő és felületes, a másiknak imádnivaló.

tulajdonságaink megnyilvánulása nem csak tőlünk függ. minden ember kivált a másikból valamit. az a fontos, hogy akivel te együtt szeretnél lenni, az az ember belőled mit vált ki. tetszel-e úgy önmagadnak? jól érzed-e magad? és te mit váltasz ki a párodból? ő boldog melletted?

a kulcs a harmónia: ha képesek vagyunk mindenestől, a másik jó és kevésbé jó tulajdonságaival együtt is elfogadni, szeretni a párunkat, akkor igazi társak lehetünk egymás számára.

az elfogadás hatalmas erő, és varázslatos eszköz. attól a pillanattól, hogy többé nem akartam valami rögzült elképzeléshez igazítani pétert, egy új világ nyílt meg előttem. rájöttem, hogy a szerelmem egy különleges, egyedi személyiség, aki tele van számomra kívánatos tulajdonsággal, hiszen szeretem őt. meglehet, réggebben mást képzeltem el, nem számoltam a nehézségekkel, a hibákkal, de mégis mindezzel együtt olyan szeretnivaló...
a kapcsolat elején kevés olyan dolog van, ami nem tetszik, ami zavar a másikban. de ahogy egyre hosszabb időt töltünk együtt, feladattá válik az elfogadás mindennapos gyakorlása. néha nehezen megy. ilyenkor segít a következő pár szó: szeretem így, ahogy van. mindenestől. azért, amit kapok tőle, azért, amit adhatok neki, azért, ami együtt vár még ránk az életben, és nem azért, ahogy a fogát mossa, vagy ahogy felveszi a telefont. az elfogadás nem kényszer. valódi szeretet.

itt jön képbe a kompromisszum. hogy mit is jelent pontosan e szó? a wikipödia syerint a kompromisszum a vitarendezés egy olyan formája, ahol az eredeti célokból vagy kívánságokból kommunikáción és a többszörösen megváltoztatott feltételek kölcsönös elfogadásán keresztül alakul ki a megegyezés. 

a kompromisszumok kötése elkerülhetetlen egy jó kapcsolatban, hiszen fontos a másik kiszolgálása. lemondunk bizonyos dolgokról csak azért, hogy a másiknak jó legyen.
meddig lehet elmenni a kompromisszumok kötésében, hogy ne elégedetlenséget, hanem jó érzést váltson ki az emberből?
a kompromisszum kötésre képtelen embereket az egoizmusuk tartja vissza attól, hogy a másikkal megegyezésre jussanak. a fejlődésre képes, érett személyiséggel rendelkező emberek különösebb nehézség nélkül képesek kompromisszumokat kötni, mivel nem az önzés, hanem a józan ész és a szeretet vezérli őket.
megtapasztaltam, hogy a kettesben töltött élet rombolja az egoizmust, megtanít tisztelni, odaadónak lenni. kompromisszumra jutni egy kapcsolatban azért jó, mert erősíti az összetartozás érzését.
a házasság és a személyiségfejlődés sikerének kulcsa a korlátok lejjebb engedése. előbb a másik javát kell keresnünk, mondjuk ki a különböző véleményeket és hangoljuk őket össze, nézeteltéréseink mindig vezessenek megegyezéshez. így jobban megismerhetjük egymást. gyakran ezekben a helyzetekben tanuljuk meg egymást igazán tisztelni, értékelni és szeretni.

végül jöjjön egy példa, amely segíthet a mindennapokban:

ha valamit el szeretnél érni párodnál, ha változásra vágysz, kerüld el a negatív képeket, a miért? kérdéseket, a parancsoló hangnemet és a tagadást: "már megint nem emlékszel arra, amit mondtam!" (negatív kép); "miért nem tudsz legalább egyszer odafigyelni?" (szemrehányás); "te sohasem törődsz semmivel, sosem figyelsz rám!" (a "soha", "semmi" és hasonló szavak túlzó kifejezések, magunk is beláthatjuk, hogy ilyenkor erősen túlzunk; a végeredmény: frusztráció és védekező magatartás.
hogyan csináljuk jól? először is meg kell értenünk, hogy párunk nem nekünk akar rosszat, csak figyelmetlen. mondjuk el, hogy mit akarunk ("ne kelljen mindent ezerszer elismételni..."). végül pedig eljutunk a kompromisszumhoz: "hogyan tudjuk ezt együtt megoldani?" ha partnerünknek nincs ötlete, akkor kínáljunk fel mi egy lehetőséget. például: ha azt mondja, nem bírja megjegyezni, amit mondunk, mert túl sok információval terheljük le egyszerre, akkor próbáljunk változtatni: beszéljünk lényegretörőbben, ne fecsegjünk össze-vissza, ismételjük el kétszer is a megjegyzendő dolgot.
ha a problémákat a "hogyan tudjuk ezt együtt megoldani?" kérdéssel közelítjük meg, feloldjuk a párunk tiltakozó magatartását, és megteremtjük a légkört az olyan kompromisszum kialakítására, amely mindkettőnk életét megkönnyíti.